Szexésnyúljork

683# Egy nyúl Sartin

Posted in abród, alkohol, apróörömök, kaja, nappal, partihard by szexesnyuljork on október 25, 2010

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy eldöntöttük az internesönel bicsizzel, miszerint mi már megfelelően műveltek vagyunk művészettörténetileg, meg hát úgy általában és megérdemlünk némi bikinivel egybekötött tengerpartos lazulást. Nekem már sokan ajánlották Sartit, egy nyaralóközponttá vált, eredetileg minden bizonnyal bájosabb halászfalucskát, akár némi gyanakvás is gyökeret ereszthetett volna bennem, de nem. Így hát, amikor kedves leendő utitársaim megkérdezték, hogy “nahova?”, egyből rávágtam, hogy lecgó tu dö kalkidiki félsziget, mert ott van Sarti, amit mindenki dicsér.

Napokkal lekésve a first minute akciót, be is fizettük a kis buszos utazásunk előlegét (ha valakit érdekelnek a mocskos anyagiak, akkor ha jól emlékszem összesen 10 nap, busszal, 60 ropi), és itt kezdődött az itthoni kálvária. Na jó, ez a szó kissé túlzás, de innentől én négy hónapon keresztül azt hallgattam otthon, hogy a görög sztrájkok meg csőd miatt úgy rá fogunk baszni, mint egy sün, aki. Merthogy minden kurvadrága lesz és amúgy sem lesz benzin a buszba, mert a benzinkutak sem nyitnak ki. Az én elméletem szerint (amit később viszontláttam egy újságban – nem én írtam, búzák), minden olcsó lesz, hiszen az emberek 25 százaléka mondta vissza a foglalást, és a vendéglátók próbálják megtartani a maradék vendégeket, méghozzá jó kis árakkal.

[És akkor most egy kis mocskosanyagi összefoglaló, csak úgy jelzésértékűen. Róma, 4 nap, 2 étterem = 200 euró. Sarti, 10 nap, 6 étterem, (+ egy thesszaloniki egész napos utazás ára) = 200 euró.]

Az odafele buszút nagy trauma volt, az egyetlen kényelmes geciség részemről/számomra az volt, hogy Noncsi ült Janka mellett, én meg egyedül döglődtem az út 90 százalékában, a végére pedig mindhárman két-két széken fetrengtünk. Ami a trauma részét képezte ennek a – vártnál jelentősen rövidebb – 18 órás buszútnak, az az előttem ülő cigányfiú-magyarlány páros nonstop műsora volt, amitől sem a vogue, sem a bazaar nem tudott elvonni. A lány szövegét sajnos nem hallottam – egyszer talán mintha szóbajöttek volna a gyógyszert szedő terhes cigányasszonyok, a már jól ismert sérültgyerek-nagyobb segély szindróma keretében – de az úriember reakcióit sajnos igen. “Kussolj már te büdös kurva.” “Megöllek.” “Gyűlöllek.” “Átvágom a torkod egy késsel, ha tovább pofázol te kurva.” Szóval a szokásos. Csak ti-zen-nyolc órán keresztül. Tán még álmában is motyogott egy kicsit. Ahogy a villamos meg kisbalázs. (Ami viszont az igazán kemény volt, hogy ez a páros már három éve is volt Sartin, ami legalább 4 éves párkapcsolatot jelent. Hogyafaszba megy ez, kérem? Csak, mert én még egy boldog párkapcsolatban is megdöglök.) Én Macedóniában már annyira depressziós voltam tőlük, hogy arra gondoltam, a következő megállónál elkapom a fiút, és bekamuzom neki, hogy joghallgatóként, büntetőjogra szakosodva (nem tudom, hogy megy ez amúgy) elmondhatom neki, hogy nagyon kockázatos ilyen nyíltan, hangosan, egybuszon halálosan megfenyegetni valakit (többször is), főleg, hogy ha tényleg megöli, akkor nekem nehéz lesz erre az “előre megofontolt” tényezőre nem emlékeznem a bíróságon. Ez persze elmaradt, mert nem akartam, hogy engem is kicsináljon.

További panaszok következnek viszont a buszról (Apollon Travel), na nem kifejezetten durva dolgok, csak olyanok, amik manapság egy önérzetes fiatal nőt (engem bazeg) zavarhatnak. Például. Augusztus 27, délitizenkettő, felvonulástér, buszállomás. Udvariasan magázódva érdeklődöm a jegyek-ülésszám-helló megérkeztünk témakörben az egyik sofőrtől, mire ő viccesen visszategez és felszólít, hogy ugyan, mit magázom én őt. Azt hiszem összetévesztette a kislány vs. idősebb bácsi vonalon megjelenő “Csókolom”-ot a fiatal nő vs. 30-as (tehát mindenki döntse el, hogy) fiatalember/férfi között helytálló “Jó napot!”-al. Nem hinném ugyanis (vagyishogy PONTOSAN TUDOM, hogy a protokoll szerint a nagyjából egyidősek körében a nőnek kell kezdeményeznie a tegeződést), hogy ez udvarias viselkedés lenne. Sőt, kibaszott paraszt. Tekintve, hogy utána az egész utunkat átitatta ez, ugyanis bármilyen kérdésünk volt a kedves sofőrökhöz, mindig viccesen (talán flörtölni próbáltak? mert akkor meg pfujj.) nekiálltak szopatni, miért aggódunk ennyit (ami nem volt igaz, teljesen normális maximum 2 kérdést szegeztünk nekik, de ez nekik sok volt) ésatöbbi. Megjegyezném, hogy a szopatás mellett érdemi válaszra általában már nem futotta. A másik ijesztő dolog a buszon az volt, amikor az egyik sofőr betanított minket az ülések helyes mozgatására, ám eközben valaki beszélni mert a buszon és nem figyelt. Bunkó, emelt hangra ocsúdtam fel, a sofőr konkrétan elkezdett kiabálni, hogy figyeljünkmároda, mert nem fogjuk tudni, hogy hogyan kell hátradönteni az üléseket, eltörjük és aztán jól kifizethetjük majd. Kissé furcsa volt a modora, maradjunk annyiban.

Mindenesetre a hosszú buszozás után végül megérkeztünk a kis faluba, ahol bemondták a pontos időt, többször egymás után hangsúlyozva, miszerint “Ez később még nagyon fontos lesz!”. Ez utóbbi mondatot a hét során többször elmondták. Kiderült, hogy azért, mert ha sartin azt mondják, hogy 10-kor találkozunk, nehogy bárki is azt gondolja, hogy OTTHONI idő szerint megy a dolog. De nem ám. Ez elég extra dolog, szerintem világszerte ritkaságszámba megy, hogy ha valahol megkérdezed az időt, akkor a választ nem magyar idő szerint kapod, hanem a helyi szerint. Ezt rettentő nehéz volt megszokni, de valahogy sikerült. Azóta viszont – a hosszú ottlét sajnálatos mellékhatása képpen – én folyamatosan görög idő szerint számolok mindent. Így kicsit nehezebb az élet.

Szóval. Megérkeztünk. Egy-két óra lépcsőnülés után bepakoltunk a szobánkba, mely két erkéllyel is rendelkezett, de mire rájöttünk, hogy a házinéni és házibácsi németül beszél az angol helyett… hát az úgy a nyolcadik nap környékén volt. Mondhatni sok bonyodalmat elkerülhettünk volna, ha ez az infó előbb jön. Volt kötelező (én-már-részeg-voltam) városnézés, ahol megmutatták a sárgateszkót meg a halasboltot és a magyar éttermet, aztán visszahúztunk inni a partra. Első nap féláron használtunk a napágyakat (mert csinik vagyunk), azt követően ingyen. Ezt Szakinak köszönhettük, aki leginkább Noncsira volt rákattanva, szerencsére nem ránk, mi csak élveztük Noncsi előnyeit. Ez de értelmes.

A magyarétteremhez visszatérve pedig, megláttuk a közkedvelt magyar nyaralófalu igazi rákfenéjét (ollé!), melyet nem sejtettünk előre, pedig kellett volna. MINDENKI magyar volt. MINDENKI. Körülbelül olyan volt, mintha a Balatonon lennénk, csak kevesebb külföldivel és több magyarral. A feliratokon a görög után egyből a magyar következett, csak utána az angol. Minden étteremben volt magyar pincér, vagy magyarul megtanult pincér. Magyar étlap. Minden bolti eladó beszélt magyarul, amire mi minden alkalommal angolul válaszoltunk. Csak a hét legvégére jutottunk el odaáig, hogy mindenkihez magyarul szóltunk, már-már gátlástalanul. De értették. Csak hát azért mégis. Az ott töltött nyolc estéből hat alkalommal vacsoráztunk étteremben, átlagosan 6 euróért. Illetve ellátogattunk Thesszalonikibe is, pont a szülinapomon, pont azon a napon, amikor itthon az újságban megjelent tőlem egy tudósítás a görög sztrájkokról, benne egy kis interjúval a magyar étterem egyik tulajdonosával. Na AZ kurvamenő volt szerintem.

Nagyon sok dologra rájöttünk azalatt a néhány nap alatt. Például, hogy túl bunkón hajtjuk el a fiúkat, és ez nem úrihölgyhöz méltó. Egyedül a Noncsi kedves, hozzá többen is mennek oda beszélgetni, mert nekünk, Jankával nagyonnagyon elutasító fejünk van. Bár, mint Janka is megemlítette, nekem egyben szexnyulas is, ami miatt néhányan mégis bepróbálkozásra méltónak találnak. Amitől én meg bunkó leszek. The Icewoman. Meg persze my loin was burning for someone special at home.

Arra is rájöttünk, hogy nem tudjuk, miért vörös (és kurvanagy) a hold. Miután hazamentünk, valaki ráguglizott, de a megoldást elfelejtettem. És arra is rájöttünk, hogy érdeklődünk a gasztronómiatörténelem iránt. Ez akkor derült ki, amikor arról kezdtünk elmélkedni, hogy a sültkrumpli, a kecsap és a mustár vajon mennyire tradicionális és autentikus egy igazi görög gyrosban (eltekintve itt most a török eredettől, de nem hinném, hogy ez lenne a válasz). Nagyon szeretnék venni (vagy kapni, gyerekek itt az ajándékötlet!) egy vastag lexikont a gasztronómiatörténelem témájában. Khmm.

Egy ideig pedig lázadtunk, de a végére beláttuk, hogy a görög férfiak igenis helyesek. Bizonyára nem csak annyira szőrösek, mint, ami kilátszik és mint amit én pont szeretek, hanem meglepően nagyobb és sűrűbb mértékben, de általánosan elmondható, hogy mindhárman olvadoztunk néha, főként Thesszalonikiben, ahol azért lényegesen több göröggel találkoztunk, mint Sarti magyar falujában. Amit a nagy shoppingolás közben viszont elfelejtettünk, az Arisztotelész lábujjának szopogatása megsimogatása lett volna, de segáz, ismét magunkra vagyunk utalva okosodás terén.

A szülinapi vacsim után nagyon szenvedtünk, főként, mert a togói gyermekekre egy pillanatig sem gondolva annyi kaját rendeltünk ki, hogy még. Kaviársaláta, na azt szerintem sohatöbbé senki, mert egy rózsaszín pépet takar a dolog, és egyáltalán nem azt, amit a magyar ember lánya elképzelne. A tzatzikiről meg annyit, hogy mindhárman egyetértettünk abban, miszerint mi otthon sokkaldesokkaljobbat csinálunk. Volt olyan étterem, ahol a tzatziki konkrétan uborkadarabkákkal megspékelt sűrű joghurtot jelentett. Az íze persze tűrhető volt, de azért wtf kategória.

Ami viszont még mindig szomorú, hogy ha elhagyod a partot, a maga csinos kis ernyőivel, lányos kis söreivel és tünci kis hullámjaival, akkor ez még mindig csak egy borongós, szomorú vidék, félbehagyott házakkal és elhagyott falvakkal. Thesszaloniki ellenszenves, főleg a fellegvárból nézve, gusztustalan módon van beépítve az egész, csak akkor tűrhetőbb, ha lejjebb ereszkedsz. Nyaralásra persze tökéletes, süt a nap, meleg a víz még szeptember végén is (az októberről nincs infóm) és annyiba kerül a kaja, mint itthon. A sör, meg az éttermek néhol kicsit olcsóbbak is, mint nálunk, a bor viszont nagy csalódás volt. Asszem ennek a fejezetnek is vége, valszeg ez már pont az a mennyiség, amit senki sem olvas majd végig, maximum talán azok, akikkel ott voltam.

2 hozzászólás

Subscribe to comments with RSS.

  1. Szandibell said, on október 25, 2010 at 16:20

    én a 19. szülinapom ünnepeltem Sartiban, és párás szemmel konstatálom, hogy az eltelt 3 évben kurvára semmit sem változott a hely.
    bennem viszont nagy kétségeket ébresztettek a szemben álló hegy – nevezzük Athosznak – szerzetesei. nem a hold. bár…lehet az is, csak már nem emlékszem.
    na ez meg egy olyan komment volt, amit senki sem olvas majd végig. :D

  2. szexesnyuljork said, on október 25, 2010 at 16:49

    ugyan, ez a punci három sor ;]
    hát igen, athost mi sem hittük el, de ha így jó azoknak a fasziknak, akkor én nem erőltetem rájuk magam.


heh?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: